aktuális folyosó

Hozzáértem. A távolság közelített a lehetséges minimumhoz. A kapcsolat megszakadt. Meghaltam. Elkezdődött. Eleinte ijesztő volt. Főleg azért, mert nem tudtam visszafordítható-e. Most már tudom. Nem. De akkor még hadakoztam, nem mertem neki átadni magam. Nem hallottam semmit. A központ volt csak és én. Ekkor egy madár repült el mellettem. Épp hogy elkezdtem volna rá figyelni, hirtelen rettentően sok madár követte. Egy ideig megpróbáltam egyesével koncentrálni rájuk, melyik hogy mozog, mennyire repül a másikhoz közel, és egyáltalán hogy férnek el ennyien ilyen közel egymáshoz, de végül letettem róla. Már nem érdekelt. Sokkal inkább az kötötte le figyelmem, hogy mintha jönne vissza a hallásom! Halkan valami káoszt, de mintha tényleg hallottam volna. Vagy legalábbis úgy érzékeltem. Mintha egy óceán alatti kábelre rácsatlakoznék, és hallgathatnám az ott átfolyó beszélgetéseket egyszerre, egy pillatanban. Lassan meg tanultam szelektáltan figyelni. Egy pont koncentráció. Egy-egy pillanatra sikerült. Elkaptam szavakat. Ezen felbátorodva gondoltam repülök egyet. Atomjaimat erőszakkal szétszakítottam és minden egyes darabot átalakítottam energiává. Amint ezzel végeztem, pihentem egy pár másodpercet, mert hosszadalmas és fárasztó folyamat volt. Megéreztem, hogy már nem fizikailag megérinthető lény vagyok, hanem egy energiával rendelkező gondolat. Örömömben rögtön átöleltem az egész Földet! Afrikai néger törzsekkel, a houstoni NASA központtal, az összes közlekedési múzeummal együtt. Jó érzés volt! Egy széles folyót látok. Egy hídon kuporgok és a korlát kovácsoltvas oszlopait szorongatom. Éjszaka van. A hideget nem érzem. Igazából semmit sem érzek, csak látok. Erre az egy dologra figyelek. Levegőt már régóta nem veszek. Messze a folyó felett kis fényforrások lebegnek. Észrevehetetlen lassúsággal haladnak ívesen balra előre felfelé. Ahogy jobban megfigyelem őket, feltűnik, hogy mindegyik kicsit másképp rezeg. Észrevettek! A semmiből materializálódik előttem egy lebegő fénylény. Majd még kettő. Pár másodperc múlva már vagy harminc-negyven vesz körül. Már körülölelnek, mint egy konvex burok, ezzel egy időben lassan én is világítani kezdek. Melegséget érzek testemben, a világító fények egy rendszert alkotva már teljesen szabályos ellipszoid formát öntenek körülöttem. Húsz centit távolodnak tőlem, majd nagy sebességgel, minden irányból, egyszerre áthatolnak bőrömön, szememen, és gerincemen végigfutva az agyamban egyesülnek. Ekkor éreztem először a boldogságot. Megértettem, hogy egy vagyok a Világegyetemmel. Az lehetek benne, ami akarok! Mi is legyek? Talán egy röntgen gép! Beépítve egy kisváros kórházába. Halványan világító fénycsövek a látszólag tiszta folyosók labirintusában. Csak a sercegésük hangzik meghatározhatatlan irányból. Éjszaka van. Sehol egy lélek. A nővér szobában egy huszonöt éves orosz fekete-fehér tévé lehalkítva. Benne egy több éves kabaré műsor ismétlése. A fémasztalon, aluminium hamutartó. Teli csikkel. Egy szál olcsó cigaretta utolsó másodperceit húzza, mielőtt a szűrőjéig ér a parázs, majd összeolvadva elalszik örökre. Kórházi fertőtlenítőszag keveredik az ózon és klórismerős illatával. Messzebb lévő kültéri lámpa beszűrődő fénye és a tv világítja meg gyéren a szobát. Egy fiatal lány félálomban fekszik az ágyon. Röntgen asszisztens. Tudja, sokkal jobb így, mintha elaludna, mert bármelyik pillanatban megszólalhat a csengő, melyre még mindig összeszorul a gyomra. És akkor menni kell. Mindenképp. Szervezete megismeri a sugárzás, a dózis, a milliröntgen, tizedmásodperc szavak jelentését. Haja egy része idővel kihullik. Soha sem lesz már az a régi erős hosszú egyenes derékig érő. Mégsem akarok röntgengép lenni! Utcai lámpa egy nagyváros magasabb, külvárosi, elhagyatott részén! Utána rögtön azt, hogy szinte teljesen csönd van. Éjszaka. Ősz. Körülöttem hasonló, öreg lámpák az útnak megfelelően kanyarogva felfelé a dombokon. Túl nagy távolságra ahhoz, hogy az utat bevilágítsuk, inkább rendszeres világosabb foltok és teljes sötétség az, amit tudunk adni az erre járóknak. A csend, a távolság és az éjszaka teremt egy olyan furcsa világot, amelynek köszönhetően a több kilométerre lévő kis lokális eseményeket is tisztán megfigyelhetők. Mélyebben, a völgyben most kanyarodott rá egy fekete autó egy kocsibejáróra. Teljes a csend, csak az ajtó csukódását lehet hallani. Az autó egy pillanat alatt eltűnik. Megszűnik az ingerületáramlás. Várok. Messzebb egy lakótelep fényeit veszem észre. Sok kis kijelölt élettér. Sok embernek. Mindegyik él. Gondolatai vannak. Vágyai. Ilyen távolságból nehéz, de megérezni talán meglehet. Egyik szoba rózsaszín, a másik kék. Kevés helyen, elszórtan ég még a villany. Ahogy jobban koncentrálok, látom, hogy van, aki most ért haza. Ledobja a cipőjét és a konyhájába igyekszik. Gondolom, éhes lehet nagyon, mert rögtön leül egy bárszékre, és gyorsan nekiáll enni, amit az imént talált a hűtőben. Kettővel lejjebb egy pár szeretkezik. Lassan, teljes odaadással. De ott már olyan halványak a fények, hogy nem látok semmit. Sajnos. Mellettük az élettértömb szélén egy idősebb ember csapkod valamit. Azt hiszem ő nem boldog. Egy szellő vonja el a figyelmemet a lakótelepről, mellyel egy kis madár érkezett, és megpihenve rám száll. Érzem milliméteres karmait, ahogy szorít, kapaszkodik, hogy a szél ne fújja le. Megigazítja összeborzolódott tollait. Közben észrevesz a közelben egy másik kismadarat, és már tova is szállt. Most megint egyedül maradtam, de legalább átadhatom magam gondolataimat. Ki kell derítenem mi az a gondolat. Ha már itt állok évtizedek óta. Szótlanul. Repülés! Adott egy ember. Budapest. Deák Ferencz tér - Király u. sarok. Második emelet. Munkahely. Erkélyen áll, dohányzik. Tele saját kis gondjaival: “Nincs pénzem, pedig a héten ki kell rengeteg sokat. Miért itt dolgozom. El kéne húzni Kanadába! Miért basztat a főnököm? Egyáltalán mit keresek itt?” Az autók lent az úton mennek, majd megállnak. Megint mennek, megint megállnak. Ahogy a lámpa engedi őket. Aztán dudálnak. Először csak a nagy autók mernek, de egy kis szuzukis is elragadtatja magát, és ő is! Sok kicsi egyéni görcs. Nagyon sok, nagyon kicsi. Ekkor az ember megunja. Felnéz. Süt a nap! Képzeletben eggyel feljebb ugrik. Az egyének innen már nem látszanak. Inkább hangyák a megmozdíthatatlan, természetellenes tömbök rengetegében. Az egyéni negatív érzések sem jutnak már el idáig. Egy rezgő életteret látni. Kényszerített rendszert. Ha még eggyel feljebb repül, és miért ne tenné meg, már életnek csak azon része érzékelhető, mely fizikai alkotásokban testesül meg. Mint város, autópálya, hidak. Egy nagyobb ugrással látjuk a Földet. Itt már nagyon hideg van, levegő meg semmi. Ezen a szinten az adott ember mintha nem is létezne. Ha még messzebb távolodunk, a Földet sem látjuk, csak a Nap van. A bolygók oly szinten észrevétlenek, hogy ha épp a Nap előtt halad el valamelyik és épp odafigyelünk, akkor látunk egy narancshoz képest egy gombostűfejnyi fekete kört. Na, az egy bolygó. Távolodjunk még egy utolsót! Ebben a fázisban már nagyon egyedül érezzük magunkat. Itt nincs ember. Mintha soha sem lett volna. Nem tudjuk érzékelni. Csak az anyag van. És… és a fizika, a végtelen idő és távolság. Emberi életsebességhez képest megállt minden. A saját életritmusunkat kell lelassítani, nagyon, akkor relatív érzékelhetők lesznek a változások. Ahogy a galaxisunk tágulva forog a közepén lévő fekete lyuk körül. Ha körbenézünk, láthatunk gyönyörű galaxis ütközéseket, melyek évmilliárdok alatt egybeolvadnak. Ekkor jött rá az erkélyen álló ember, hogy nincsenek is problémái! Eggyé válni a Világgal! Hogy kellene? Az ember különválasztja - tapasztalatára támaszkodva - a fizikai világot a mentális világgal. Egybe kell megoldani. De hogy is? Egyszer kipróbáltam azt, hogy un. mélyállásban nappal, mindenféle kábítószer nélkül álltam és néztem szobám egy pontját. Szem sem pislog. Semmi mozgás. A légzés speciális és a tudat. A tudatot kell kitisztítani. Nagyon nehéz. DE! Tíz perc múlva kezdtem átalakulni. Színes köröket láttam a pont körül. Rózsaszínt, zöldem narancsot. A lábam és a karom már nem fájt. Tudták és az egész szervezetem tudta, hogy most nem ő parancsol, hanem én. A tudatom. Körülbelül negyed óra után - ezt utólag számoltam ki - már beállt az egyensúly. Nem volt olyan, hogy én, mint fizikailag létező. . . . . . Csodálatos érzés volt, amint megtisztítottam a gondolataimat. Bármi eszembe jutott, elhessegettem. Csak a pont volt és én. Semmi más nem szabadott. Nemsokára olyan boldogság lett úrrá rajtam, hogy nevetnem kellett. Repkedtem! Meg is ijedtem, mi lesz, ha megőrülök most. De jó lett volna! Ehelyett az történt, hogy szólt valaki, hogy “Kész az ebéd! Gyere enni!”

Kerékpározás közben lettem figyelmes a fölöttébb furcsa űrhajójukra. Akkor lehet csak észrevenni, ha mellé néz az ember, ahogy Artur is tette. Ekkor tüntek fel a különleges építésű járművek és fura zöld utasaik. Jól kivehetőek a bal oldali űrhajó alulsó részén, ahogy figyelik a járművük árnyékát, mintha egy birodalmi romboló lenne. Ekkor tűntek fel a sárgák! Ők tüntetőleg háttal álltak a zöldeknek, ugyanis egy korábbi csillagközi incidens óta ezt a módszert tartották a legmegfelelőbb védekezésnek. Valóban, ha háttal állnak a zöldeknek és befogják a fülüket, akkor nem látják és nem hallják őket, minek következtében mintha ott sem lennének. Aztán vannak még a barnák, kiknek egy darabból van a testük és a vízben állva a part mellett figyelnek szépen sorban. Ekkor vettek észre először! Jaaaaj, menekülnöm kell! Bemértek!
Sikerült elmenekülnöm. Rohantam végig az utcákon, balra egy hentes, de kicsi, mit csináljak? Futottam tovább. A Mechwart liget felé. Jobbra a Toldi mozi. Berohantam oda! Összefutottam Biancával. Futottam tovább. Fel a lépcsőn! Szembe jött egy doboz tojás. Kérdeztek valamit, de nem egyszerre, ezért nem értettem. Félre löktem őket. Többségük nem élte túl. Szűk folyosón vagyok. Körülöttem dohányoznak. Szinte párban, egy nő egy pasi, vagy ki tudja már ki ki. Talán emberek. Folyosón végig, balra tőlem a bárpult. Egy alacsony gyerek fehérvolt trikóban koktéllal a kezében figyeli mit csinálok. Én meg hogy ne lépjek rá az emberekre vagy amik mozokgan a lábam alatt. Gyorsan iszom egy kávét, hátha az jobban oldja a drogot, amit kaptam, de nem! Csak felerősíti. Most már egyre lassabban közlekedem, az emberek furcsa grimaszt vágva térnek ki utamból. De pár másodper múlva inkább a parnerükkel csevegnek eltorzult arccal dohányozva, sűrün köpködve, rángatózva.
 

Ajááá ajhjééé jááá jáuuááá
Ajááá ajhjééé jááá jáuuááá
ééééjáháááá ééééé jááooáááááájoooááááá
ooooooooáááááááááooojgeóóóóó óóóóóááá ááá
áááááooáooééáááááá áááoooá ááááóóó áááááá

Elvétett képzelgés, szimpatikus hullám,
földbe karóként szúrt látomás,
kitalált idő és menekülő hitturista,
együtt tartják meg az alján,
keveredő émelygést viszonozó kérdést,
mert van élete és értelme?

De előbb lesz süket és vak,
foltos nadrágjában repked,
megvágott érzéseiből folyik a nedv,
boldogságát őrzi, nem felejti,
futóversenyen nyert emlékét őrzi.